Lángolás

Villámként jelentél meg a kétségbeesésemben, magam fölé húzott csillag-takaró alá bújva, bevilágítva a bizonytalanságom sötét sarkait. Magaddal rántottál, ki a paplan alól, vadul rikácsoló ébresztőórámat hátrahagyva. Serpenyőből kipattanó kukoricaszemeken szeltük át az eget, hogy a megolvadt vajon kiforgassuk a világot sarkaiból. Amikor összecsaptad tornacipőid sarkait álomból-álomba ugrottunk, megvadult állatként loholva a valóság puskacsövei elől. Karjaidban álomba ringattad a Napot, selymesre fésülve a kusza sugarakat, hogy melegségükkel simogathassanak. Tengervízzel mostad át sebeimet, fogaid közé zárva szökevény sikolyaimat, aztán sziklákról ugrottunk ismeretlen lelkek mélyére, hogy őrültségük kusza szálai közt játszhassunk bujócskát. A józanság kihúnyó lámpafényénél hallgattam meséidet, amíg arra vártunk, hogy megsüljön a gombostűre húzott pillecukor. Összebújtunk a puha csöndet követelő hópaplan alatt, üres legelőkön pihentetve fejünket. Rózsaszín felhőkkel ragasztottad össze szempilláim tövét álom-cseppeket csempészve szemhéjaim alá. Elmédben láthattam a múlt és a jövő ezer arcát taktikai térképeken kiterítve. Kalandok tegnapra, holnaputánra, jövőhétre.